Május 10. – Suchitoto felfedezése
Dulce Nombre de Maríától mindössze 60 kilométerre fekszik, de a közép-amerikai útviszonyokkal számolva ez közel kétórás autózást jelentett. Reggel tehát útnak indultunk, hogy felfedezzük a várost.
Suchitoto első pillantásra meglepett. Tiszta, takaros volt, és a legtöbb belvárosi épületet szépen felújították – ez az eddigi ittlétem alatt sajnos nem volt megszokott. Az egyetlen dolog, ami zavart El Salvadorban, az a szemét mennyisége volt. Mexikó sem volt a legtisztább, de itt, főleg a nagyvárosokban, néhol már elkeserítő volt a helyzet. Suchitoto ezer százalékig kivétel volt ez alól.
A macskaköves utcákon barangolva betévedtünk egy kávézóba, amelynek teraszáról gyönyörű panoráma nyílt a Suchitlán-víztározóra.
Az ország legnagyobb folyója, a Lempa, Suchitoto mellett halad el. Az 1970-es években a város közelében duzzasztották fel a Cerrón Grande-gát megépítésével, így jött létre a mesterséges tó, amelyet laikus szemmel szinte lehetetlen megkülönböztetni egy természetes tótól.
A teraszon üldögélve gyönyörködtünk az alattunk elterülő vízben, miközben friss smoothie-t szürcsöltünk.
A hírekkel ellentétben a Bitcoin-adaptáció az országban elég lassú ütemben halad, és csak néhány régióban működik igazán a Circular Economy – vagyis az, hogy a legtöbb üzlet elfogadja a kriptovalutát. Ilyen El Zonte, a híres Bitcoin Beach, San Salvador, illetve Berlin, egy kisváros a hegyekben.
Ennek ellenére mi, fiúk – Hagen, Ruben és én – bárhol jártunk, mindenhol megpróbáltunk Bitcoinnal fizetni.
Külön örültünk, amikor kiderült, hogy ebben a kávézóban Bitcoinnal is lehet fizetni. Jó érzés volt egy ilyen hétköznapi helyzetben is használni a Bitcoint, ráadásul fizetés után még a tulajdonossal is sikerült pár szót váltanunk róla. Ez az apró élmény különösen emlékezetessé tette a kávézóban töltött időt.
Ezután elsétáltunk a már említett Santa Lucía-templomhoz, amely körül kézműves árusok bódéi sorakoztak. Mindenféle portékát kínáltak, a kerámiáktól és fafaragásoktól kezdve a kézműves ruhadarabokig. Hagen egy ilyen pólót keresett, Karina inkább szuvenírt szeretett volna venni, én pedig beértem egy zacskó kávébabbal.
A hőség egyre nagyobb lett, úgyhogy olyan látványosság után néztünk, amely valamilyen árnyékosabb helyen található. Így bukkantunk rá az Alejandro Cotto Múzeumra. Alejandro Cotto salvadori filmrendező, költő és író volt, akinek a szülőházát halála után múzeummá alakították.
Cotto nemzetközi hírnevet szerzett, és rengeteg díjat nyert a karrierje során. Sokat vissza is adott mindebből szülővárosának, Suchitotónak: támogatta a helyi művészetet, zenét és színházat, valamint kulturális központokat és fesztiválokat indított.
A régi, gyarmati stílusú házban személyes tárgyai, fotói, művészeti gyűjteménye és Suchitoto kulturális örökségéhez kapcsolódó kiállítások láthatók. A kert tele volt trópusi, különleges növényekkel, kacskaringós, macskaköves ösvényekkel és szökőkutakkal, mindezt pedig a Suchitlán-tóra nyíló csodaszép kilátás egészítette ki.
A múzeumon keresztül nemcsak Alejandro Cotto életét ismertük meg, hanem magát a várost, Suchitoto történelmét és kultúráját is.
Mire végeztünk, megéheztünk, úgyhogy visszatértünk a városközpontba, hogy keressünk valamilyen egyszerű étkezdét. Végül egy mexikói falatozóba ültünk be, aztán mivel már későre járt, elindultunk hazafelé.
Május 11. – A kidőlt fa eltávolítása, horgászat a helyiekkel és az utolsó este Bambúban
A hétvége másnapján, vasárnap végre megérkeztek Ranulfo helyi ismerősei, akiket az utóbbi napokban sürgősen keresett, hogy segítsenek eltávolítani azt a hatalmas, kiszáradt fatörzset, amely a bungalómra dőlt.
Hoztak magukkal profi szerszámokat: láncfűrészt, kötelet, csörlőt és minden mást, amire a munkához szükség volt. Mi, önkéntesek természetesen beszálltunk a műveletbe.
Először a láncfűrészes helyi öreg levágta a zavaró ágakat, majd a fatörzset egy közeli, erős, élő fához kötötték. Ahogy megfeszült a kötél, a kiszáradt törzs lassan megmozdult. Az volt a terv, hogy lehúzzuk a ház tetejéről anélkül, hogy még jobban megrongálnánk azt.
A csörlővel egyre jobban megfeszítették a törzset, mi, önkéntesek pedig megpróbáltuk a másik oldalról megtolni. De meg sem mozdult – főleg azért, mert a behorpadt lemeztető is tartotta.
Még egy kötelet kötöttünk ki egy másik közeli fához, hogy jobban biztosítsuk a mozgás irányát. Még szerencse, hogy a fa a kis bungalow sarkára dőlt, így csak körülbelül egy métert kellett elmozdulnia ahhoz, hogy lekerüljön a tetőről. Közös erőfeszítéssel, bár nem könnyen, végül sikerült eltávolítanunk.
A következő lépéseket már csak figyeltük.
Az öreg először nagyobb, egy-két méteres darabokra vágta a törzset, majd ezekből – szemre, mindenféle előzetes jelölés nélkül – olyan egyenes padlódeszkákat készített, hogy tátva maradt a szánk. A fűrésztelepek dolgozói biztosan megemelték volna a kalapjukat a helyi öreg teljesítménye előtt.
Pár óra alatt a fatörzs nagy részéből gyönyörű padlódeszkák lettek, a maradékot pedig kisebb darabokra vágta, hogy el tudjuk hordani egy kupacba. Ranulfo már emlegette is, hogy a kisebb darabokból kerti ülőkéket szeretne készíteni.
Közben Ranulfo többi ismerőse is megérkezett. Nagy örömmel fogadta őket, hiszen már rég találkozott velük.
A farm területén van egy kisebb medence is, ahol Ranulfo halakat tenyészt. Az ismerősei érkezése miatt úgy döntött, hogy foghatnánk néhány halat ebédre.
A medence mindössze 5 × 5 méteres, viszont közel két méter mély. Az ismerősei közül hárman felkapták a halászhálót, kifeszítették a medence fölött, majd egyikük beugrott a vízbe, hogy az egyik irányba terelje a halakat.
A hálóra kis ólomdarabokat aggattak, így amikor egyszerre elengedték, az szépen lesüllyedt a medence aljára. Messziről figyeltem, ahogy próbálnak halat fogni, de hiába volt jó a stratégia és kicsi a medence, nem ment túl könnyen.
Végül én is beszálltam, és az egyik saroknál megfogtam a hálót. Nagy nehezen sikerült két halat kifognunk, de mivel ez volt a mai ebéd menüje, még jó párra szükségünk volt – hiszen összesen vagy tizenketten voltunk.
Az erőfeszítéseink idővel meghozták a gyümölcsüket, és végül sikerült hat-hét halat kifognunk. Leadtuk őket a konyhán, a többiek pedig kisütötték olajban. Hatalmas élmény volt frissen fogott halat ebédelni.
Késő délután Hagennel és Karinával elmentünk sétálni a közeli hegyekbe. Az erdőben barangolva egy helyi húsvéti körmenetbe botlottunk: az emberek énekeltek, díszes ruhákba öltöztek, és katolikus kegytárgyakat vittek magukkal.
A közelben nézelődő helyiekkel is szóba elegyedtünk. Kíváncsian hallgatták a történeteinket arról, hogyan kerültünk európaiként Dulce Nombre de Maríaba.
Amikor visszatértünk Bambúba, már tábortűz fogadott minket. Ranulfo és a barátai a tűz körül ültek és beszélgettek. Mi is csatlakoztunk hozzájuk egy-egy itallal a kezünkben.
Ez volt az utolsó éjszakánk önkéntesként Bambúban, és igazán emlékezetesen zárult.
Már visszaköltözhettem a bungalómba, de mindenképpen ki akartam próbálni, milyen egy függőágyban aludni. Fogtam a cuccaimat, kivittem őket a kerti függőágyhoz, és megpróbáltam elaludni.
Hiába próbálkoztam órákon keresztül, nem jött mély álom a szememre ebben a furcsa pozícióban. Hol ez volt kényelmetlen, hol az, és egyszerűen nem tudtam kikapcsolni az agyam.
Így hát végül feladtam, és visszamentem a bungalómba, hogy a normális ágyamban aludjak.