El Salvador naplók - 8. rész

Május 5. – Homokzsákok, egy elszakadt függőágy és egy nagy huppanás

Az emlékezetes hétvége után vissza kellett rázódnunk a dolgos hétköznapokba, ami itt Bambúban általában fizikai melót jelentett. A további betonos munkákhoz homokra volt szükségünk, és szerencsére a kert felső részén ott állt egy szép nagy homokkupac.

Hagennel ketten dolgoztunk: a homokzsákokat a vállunkra vagy a nyakunkba kaptuk, és cihelődtünk velük a kerten keresztül. Mindezt harmincfokos hőségben, úgyhogy nem kell mondanom, hogy ilyenkor bőven folyt rólunk a verejték. Öt-hat kör után meg kellett állnunk pihenni és frissíteni – ilyenkor izzadtan, lihegve dőltünk az árnyékba, és próbáltunk újra emberi állapotba kerülni.

Később aztán hasonló mennyiséget még lehordtunk, és úgy ítéltük meg, hogy ez bőven elég lesz másnapra.

Miután végeztünk a homokkal, előkerültek a seprűk és gereblyék: következett a lehullott levelek összekupacolása az egész kert területén.

Ebéd után szokás szerint könyvet olvastam, ezúttal a kerti függőágyban. Olvasás közben aztán hirtelen, minden előjel nélkül, a függőágy egyik tartókötele elszakadt – és én nagyot huppanva a kemény talajon találtam magam.

Annyira hirtelen és gyorsan történt az egész, hogy egyből fel sem fogtam, mi történt: csak annyit érzékeltem, hogy a semmiből a földön vagyok. Szerencsére a függőágy csak vagy harminc centire lógott a talaj fölött, így nem estem nagyot, de azért a derekam jól megérezte a becsapódást.

Május 7. – Kőburkolat a hegyoldalon és egy házi kakaós smoothie

Ahhoz, hogy a hegyoldalra fel tudjuk „csempézni” a lapos köveket, Ruben előállt egy igazán okos ötlettel. Elővett egy olyan fémrácsot, ami egy drótkerítésre hasonlított, majd pontos méretre vágtuk, és a domboldali falhoz szögeztük. Ez adta az alapot, amire aztán jöhetett a többi.

Friss betont csaptunk a falra, majd ráhelyeztük a lapos köveket, és hogy minden a helyén maradjon száradásig, téglákat támasztottunk a fal mellé. A technika tökéletesen működött, és meglepően gyorsan haladtunk – Ruben tényleg tudja, mit csinál.

Annyira elkapott a munka heve, hogy ebéd után is visszamentem egyedül, és folytattam, ahol abbahagytuk. Ott dolgoztam a délutáni melegben, a fal mellett, téglákat igazgatva, betont keverve – és valahogy ez nem is volt fárasztó, inkább meditatív.

Estefelé aztán Ruben előállt egy egészen másfajta meglepetéssel: felajánlotta, hogy csinál nekünk igazi kakaósmoothie-t.

Ranulfónak is van ugyan kakaófája a Bambú területén, de az még nagyon kicsi, így Ruben a piacon vette a kakaógyümölcsöt.

Este aztán tartott nekünk egy igazi kakaófeldolgozási workshopot – mindannyiunk számára roppant érdekes volt, hiszen még sosem láttunk kakaógyümölcsöt belülről.

Azt a részt már a nap elején letudta: felnyitotta a gyümölcsöt, kivette a kakaóbabokat, majd leszárította őket. Miután estére a babok megszáradtak, jött az igazi varázslat. Serpenyőben megpörkölte őket, majd kakaómasszává gyúrta, közben tejet és cukrot kevert hozzá. Még egy kis tejjel felhígította, majd a legvégén banánt is beletett – így lett belőle banános-kakaós smoothie.

Az íze pedig egyszerűen szenzációs volt. Életemben először kóstoltam igazi kakaót – nem azt a bolti, cukros valamit, hanem a valódit, ami egy gyümölcsből indul, és emberi kéz varázsol belőle italt.

A többiek is ámultak, ahogy kortyolgattuk, és mindannyian egyetértettünk abban, hogy ezt még egyszer feltétlenül meg kell ismételnünk.

Május 8. – Hagen születésnapja, tábortűz és a pizzakészítés káosza

Ma már csak egy apró rész maradt hátra a csempézésből, amit gyorsan be is fejeztem. Pár órával később még visszamentem, hogy lemossam a kövekről a rájuk száradó cementet, mielőtt végleg rájuk kötne.

A nap azonban nem a munkáról maradt emlékezetes.

Aznap volt Hagen születésnapja.

Hagen már szinte félig helyinek számított Dulce Nombre de Maríában. Több mint fél évet töltött itt és Ranulfón keresztül rengeteg embert ismert meg a faluban. Mire eljött a születésnapja, már volt egy kisebb saját közössége: helyiek, önkéntesek, barátok, ismerősök. Szinte mindenki örömmel jött el az esti összejövetelre.

Donna Reina a barátnőivel együtt vállalta a főzést, egyik gyereke is segített nekik, Ricardo, a helyi művészcsávó pedig szintén megérkezett. Nathan és én közben a kert közepén tábortüzet raktunk, Ranulfo italokat szerzett mindenkinek, Ruben fejéből pedig kipattant az ötlet, hogy süssünk pizzát is.

A kert végében állt egy régi pizzasütő kemence, amit évekkel korábban önkéntesek és Ranulfo barátai építettek. Kicsit rusztikus volt, kicsit össze-vissza, de pont ettől volt hangulata. Bent a konyhában összeállítottuk a tésztát, előkészítettük a feltéteket, majd elkezdtük felfűteni a kemencét.

Közben Donna Reina és a csapata elkészült a pupusákkal is.

Vacsora után felköszöntöttük Hagent: koccintottunk és énekelni kezdtünk.

Később előkerült a kártyapakli, aztán amikor a kemence végre elérte a megfelelő hőfokot, nekiláttunk pizzát sütni. Legalábbis megpróbáltunk.

A dolog sokkal nehezebbnek bizonyult, mint ahogy elképzeltük. Közülünk senki nem sütött még korábban pizzát, bár nekem legalább volt minimális előnyöm, mert olyan helyen dolgozom, ahol naponta látok párat készülni.

A tészta kinyújtása és megpakolása még egészen egyszerűnek tűnt, de amikor rá kellett volna tenni a pizzát a lapátra, hirtelen minden szétesett.

Hiába liszteztünk mindent brutálisan, a ragacsos tészta folyamatosan ráragadt a lapátra. Volt, hogy félbehajtva csúszott le, volt, hogy teljesen szétszakadt, máskor pedig egy amorf masszaként landolt a kemence alján. Az első próbálkozások inkább hasonlítottak valami konyhai balesetre, mint pizzára.

Persze senki nem adta fel.

Pár óra káosz, nevetés, bénázás és félig elégett tészták után lassan kezdtünk belejönni. Nekem néhányszor már sikerült normálisan becsúsztatni a pizzát a kemencébe, de ez még nem jelentett biztos sikert: vagy túl forró volt a sütő és elégett az alja, vagy túl korán vettem ki, és nyers maradt a közepe.

A többiek eleinte még rosszabbul jártak. Néha olyan fekete, torz tésztadarabokat halásztunk ki a kemencéből, amiket szerintem egy éhes kutya sem evett volna meg.

De pont ettől volt jó az egész.

Az este végére valahogy mégis mindenkinek sikerült megsütnie legalább egy vállalható pizzát, amit aztán büszkén mutogattunk egymásnak, mintha Michelin-csillagos séfek lennénk.

Mire teljesen besötétedett, a tűz körül ültünk italokkal a kezünkben. A levegőben füst, sült tészta és fa illata keveredett. Ranulfo újra történeteket kezdett mesélni, mi pedig csendben hallgattuk. Néha nevettünk, néha csak néztük a tüzet.

És akkor realizáltam valamit.

Három héttel korábban teljesen egyedül érkeztem meg egy random közép-amerikai országba. Senkit nem ismertem, fogalmam sem volt, mi vár rám. Most pedig ott ültem egy helyi közösség közepén, mintha mindig is közéjük tartoztam volna.

Talán pontosan ezért szerettem bele ennyire az önkénteskedésbe. Mert nemcsak helyeket mutat meg, hanem embereket is. Olyan embereket, akikkel egy átlagos utazás során valószínűleg soha nem találkoznék.

És emiatt döntöttem el már évekkel ezelőtt, hogy én így akarom látni a világot: lassabban, közelebb az emberekhez, történeteken és közös estéken keresztül.

Május 9. – Egy fa majdnem az életembe került

Azt hiszem, kijelenthetem: a tegnapi nap volt az El Salvador-i utazásom csúcspontja. A mai hajnal pedig… egy rémálom kezdete.

Reggel 5 előtt hirtelen arra riadtam, hogy valami hatalmas robajjal dől neki a bungalow falának. A hang nem egyszerűen erős volt – inkább olyan, mintha az egész épület megmozdult volna. A mennyezet sarka belülről enyhén be is horpadt.

Kiugrottam az ágyból, még félig kábán, és az ajtóhoz rohantam. Nem nyílt. Rángattam a kilincset, újra és újra, de semmi. Pár próbálkozás után visszaestem az ágyra, próbáltam felfogni, mi történt.

Egy órával később Hagen hangja hasított át a reggeli csendben a szomszédos bungalowból:

„Áron, gyere ki, nézd meg, mi történt a házzal!”

Ismét az ajtóhoz mentem. Ugyanaz. Beragadt.

Végül nem volt más választásom: kimásztam az ablakon.

Ami kint fogadott, arra nem voltam felkészülve.

A bungaló mellett álló, nagyjából öt méterre lévő, már kiszáradt fatörzs rádőlt a házra. Teljes súlyával. A tetőt brutálisan felgyűrte, de a fal… tartott. Valahogy megtartotta.

Egy pillanatra csak álltam ott, és nem értettem, amit látok.

Aztán jött a felismerés: ha ez a fa nem így dől, ha ez a fal nem bírja ki… akkor most valószínűleg nem itt állnék.

Az ágyam pontosan azon az oldalon volt, amerre a fa zuhant. A fejem is. A gondolat, hogy mennyin múlt, teljesen lefagyasztott.

Sokáig nem tudtam megszólalni.

Ranulfo hamar megtudta, mi történt, és látszott rajta, mennyire rosszul érinti. Nem győzött bocsánatot kérni – ő is tudta, hogy azt a kiszáradt fát már rég ki kellett volna vágni. A helyzet súlya mindenkire ráült.

A délelőttöt gyakorlatilag félkábán próbáltam feldolgozni. Még soha nem kerültem ennyire közel a halál gondolatához.

Nem is igazán értettem, hogyan lehetett ennyire valós és mégis ennyire „nem történt meg”.

Aztán a nap lassan továbbment.

Nathan-nel elmentünk mangót szüretelni a kert végébe. A terület alján már sűrű, félig vad erdő kezdődött: mangófák, bambuszok, minden összefonódva.

Nagy zsákokat és szatyrokat vittünk, abban a reményben, hogy majd telepakoljuk őket. Közben felfedeztünk egy egész méhkaptár-rendszert is – vagy negyven kaptár sorakozott egymás mellett, körülöttük állandóan zümmögő mozgással.

A mangófák hatalmasak voltak, 20–30 méterre is megnőttek, így a szedésük nem volt egyszerű. Szedőbottal próbálkoztunk, de sokszor még az ágakat sem értük el rendesen. A legtöbb gyümölcs ráadásul még félig zöld volt.

Ennek ellenére egy óra alatt így is telepakoltuk magunkat mangóval.

Innen Rubenhez és Hagenhez csatlakoztunk, akik éppen egy gátépítésen dolgoztak a farm alsó részén. Az esős szezon közeledett, és egyértelmű volt: ha nem készülnek fel, a víz simán elönti az egész kertet.

A munka nyers volt és fizikai. Bambuszrudakat vágtunk ki machetével és baltával, majd a 3 méter széles mederbe fektettük őket. Ranulfo szerszámai egyszerűek voltak – itt nagyon hiányzott volna egy láncfűrész –, de így is haladtunk.

A bambusz valójában nem fa, hanem egy óriás fűféle. Ázsiából származik, de trópusi környezetben máshol is megél. Ranulfo ebben komoly lehetőséget látott: gyorsan nő, erős, rugalmas, és szinte bármire felhasználható.

Bútorokat, székeket, ágyakat, sőt még gyerekjátékokat is készített belőle. Volt is egy saját „katalógusa”, amiben a munkáit mutatta be.

A gátépítés közben mindenki csöpögött az izzadságtól. Folyamatosan vágtuk, hordtuk, raktuk a bambuszt, Hagen pedig közben a meder oldalát mélyítette. Fizikailag kemény volt, de valahogy mégis élveztük.

Ebéd után visszamentünk, mert sürgetett az idő. A projektnek mennie kellett tovább. A nap végére a gát nagyjából 80%-ban elkészült.

Este mindenki kidőlt.

De még maradt egy utolsó közös pillanat: a tegnapról megmaradt pizzatészta.

Úgy döntöttünk, újra próbálkozunk.

Ezúttal már sokkal jobban ment.

A káosz helyét lassan átvette valamiféle kezdetleges rutin. A pizzák még messze nem voltak tökéletesek, de végre ehetőek lettek – és ez már önmagában sikernek számított.

A nap végén ismét együtt ültünk. Jenga, társas, nevetés, fáradtság.

Aztán mindenki elcsendesedett.

Én viszont nem igazán tudtam.

Mert ott volt az a fa.

Ott tornyosult a bungalow mellett, mintha csak emlékeztető lenne arra, milyen vékony határ választ el a „semmi nem történt”-től és a „minden megváltozott volna”-tól.

Ranulfo azt mondta, pár napon belül jön valaki láncfűrésszel, és eltávolítja.

Addig átköltöztem a melléképület emeletére, ahol többágyas közös szobák voltak kialakítva.