El Salvador naplók - 5. rész

Április 26. – San Salvador, Bitcoin-meetup, La Libertad és El Zonte

Erre a hétvégére azt terveztem, hogy végre kimozdulok az itteni környezetből, és elmegyek felfedezni a tengerpartot. Hagen említette, hogy a fővárosban lesz egy bitcoinos találkozó, amin ő mindenképpen részt szeretne venni. Invitált engem is, én pedig rögtön igent mondtam, hiszen amióta bitcoinos lettem, még nem vettem részt ilyen eseményen. Ezenkívül amúgy is először a fővárosba kellett utaznom ahhoz, hogy utána a tengerpart felé vegyem az irányt.

Kora reggel kisétáltunk Hagennel a buszmegállóba, hogy aztán elbuszozzunk San Salvadorba. Az esemény egy belvárosi parkban volt délután kettőkor, így bőven volt időnk odaérni. A háromórás buszút alatt volt időnk mélyebb, Bitcoinnal kapcsolatos témákban elmerülni és könyveket ajánlani egymásnak.

Amióta a Bitcoin az életem részévé vált, egyre több időt szántam arra, hogy jobban megismerjem. Már legalább öt-hat könyvet vettem a témával kapcsolatban, és elég jól haladtam az olvasásukkal. Főleg meló után, délután volt a legalkalmasabb arra, hogy a függőágyban elmerüljek a könyveimben.

San Salvadorba érve Ubert hívtunk, ami egészen a parkig elvitt minket. Mivel még volt egy óránk, beültünk az egyik kajáldába enni.

A találkozó egy laza közös barbecue-zás volt, de nekünk sajnos nem sikerült eléggé felkészülnünk. Hiába próbáltunk a közelben szétnézni és húst venni, végül üres kézzel érkeztünk a találkozóra. Körülbelül nyolc-tíz európai és amerikai fiatal volt az eseményen, akik már korábban elkezdtek sütögetni, és körbekínáltak mindenkit.

Kicsit megilletődve éreztem magam. Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor Frankfurtban jártam ismerkedős meetupokra, és sokszor nem sikerült hamar feloldódnom, megtalálnom a közös témát. Itt a téma adott volt, ennek ellenére passzív maradtam, és csak pár szót váltottam a legtöbb emberrel.

Később aztán sikerült olyan személyekkel beszélgetésbe elegyednem, akik nemcsak szerencsésen vásároltak Bitcoint sok évvel ezelőtt, hanem mélyen benne voltak ebben a forradalmi technológiában. Sokan Európából, az USA-ból vagy Kanadából költöztek El Salvadorba az elmúlt években, amióta Bukele elnök bejelentette, úgymond, a Bitcoin Standardot.

A mai éjszakára a tengerparton, El Zontéban foglaltam szállást, ami egyébként a Bitcoin Beach néven is ismert hely. A távolságok az országban nem nagyok, de tömegközlekedéssel eljutni egyik helyről a másikra jó pár órát igényel.

Azért, hogy biztosan elérjem a szállásomat, még aznap elbúcsúztam a találkozótól, többek között Hagentől is, aki aznap egy barátnál tervezett megszállni a fővárosban. Fogtam egy Ubert, ami elvitt a buszpályaudvarra, és onnan busszal folytattam az utamat a tengerpart felé.

La Libertadnál átszálltam egy másik buszra, ami elvitt El Zontéig, a „Bitcoin Beachig”.

El Zonte sokáig egy átlagos, csendes tengerparti szörfös település volt, egészen 2019-ig, amikor egy anonim bitcoin-adományozó – akit később csak „Bitcoin Beach donorként” emlegettek – jelentős mennyiségű BTC-t adott a közösségnek azzal a feltétellel, hogy nem eladják, hanem helyben költik el, és megtanítják a lakosokat a Bitcoin használatára.

Innen indult a Bitcoin Beach projekt, amit helyi fiatalok és aktivisták vittek tovább. A helyiek nagy része Lightning Networkön használ Bitcoint. Lehet vele fizetni boltokban, éttermekben, szállásokon és utcai árusoknál. Sok fiatal BTC-ben kap fizetést. Oktatás is van, gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.

A cél az volt, hogy egy bankrendszer nélkül működő pénzügyi ökoszisztémát hozzanak létre.

El Zonte sikere közvetlen inspirációja volt annak, hogy El Salvador 2021-ben törvényes fizetőeszközzé tette a Bitcoint. Nayib Bukele elnök nyíltan hivatkozott a Bitcoin Beach tapasztalataira.

Pont ez az előtörténet miatt akartam El Zontéba jönni: szerettem volna megtapasztalni, milyen itt az élet, megismerni bitcoinos személyeket, és elkölteni egy kis satoshit.

Késő délután értem a szállásomra, egy el zontéi hostelbe. A sok buszozás annyira lefárasztott, hogy korán lefeküdtem aludni.

Április 27. – Tengerpart, fürdés, elveszett cipő, elveszettnek hitt telefon és új ismeretségek

Másnap reggel kipihenten ébredtem a hostelben, és korán útnak is indultam a tengerpart felé.

Mivel El Salvador a Csendes-óceán partján fekszik, az itteni víz jóval hűvösebb és hullámosabb, mint a túloldalon elterülő Karib-tenger, amely melegebb és nyugodtabb. Éppen ezért ezen a partszakaszon a szörfözés sokkal gyakoribb, mint a klasszikus strandolás.

A hosteltől mindössze tíz perc sétára volt a part, amely valóban heves arcát mutatta. A sok szörfös mellett azonban jó néhány fürdőzőt is láttam.

Mivel előző este nem vacsoráztam – az önkénteshelyen ehhez szoktam hozzá –, az első dolgom az volt, hogy keressek egy tengerparti bárt, ahol megreggelizhetek. Beültem az egyik teraszra, amely természetesen a tengerre nézett. Tipikus salvadori reggelit rendeltem: rántottát, babkrémet, sajtot és kenyeret. Evés közben alig tudtam levenni a tekintetem az óceánról.

Reggeli után úgy döntöttem, sétálok egyet a parton, és az újdonsült kamerámmal fotókat készítek. A homokos szakasz után hatalmas sziklák következtek, amelyeket a sós víz és az erőteljes hullámzás teljesen szétmart az évek során.

Felmásztam az egyikre, mert az objektívemmel nem tudtam eléggé ráközelíteni a hullámokra. Ahogy korábban Mexikóban is történt, ismét alábecsültem a hullámok erejét, és néhány alkalommal váratlanul beterített egy-egy nagyobb vízfal.

Mexikóban még mérges lettem, amikor teljesen elázott a cipőm, most viszont csak nevettem, letöröltem a kamerát, és lemásztam a szikláról, mielőtt még egy nagyobb hullám is elkapott volna.

A homokos részről észrevettek a vízimentők, és rögtön sípoltak, hogy térjek vissza a biztonságosabb területre. Őszintén szólva egyáltalán nem voltam tisztában az apály-dagály váltakozásával, és később pont emiatt kerültem bajba.

Miután visszasétáltam, úgy döntöttem, végre megmártózom a Csendes-óceánban. Oda mentem, ahol a többi fürdőző és a vízimentők tartózkodtak.

A cuccaimat a víztől legtávolabb, a sziklák mentén, árnyékba tettem, ahogy mások is, a cipőmet viszont tíz-húsz méterrel közelebb raktam a vízhez, hogy a napon gyorsan megszáradjon.

Bármelyik országban fürdöm egyedül, mindig van bennem némi bizalmatlanság a többi strandolóval szemben. Most különösen aggódtam, hiszen az új kamerám értéke meghaladta az 1500 eurót. Nem volt más választásom: letakartam a táskát, és fürdés közben rajta tartottam a szemem.

A hullámok miatt szeretek az óceánban fürdeni, főleg amikor több méter magas vízfalak érkeznek. El Salvadorban ebből nem volt hiány – tökéletes terep a szörfösök számára. Szeretek a hullámokkal szemben ugrálni, élvezni, ahogy elnyelnek és beterítenek.

Jó ideig maradtam a vízben, majd kijöttem pihenni.

Később, még mindig fotós hangulatban, elindultam a part másik irányába, ahol a távolban egy kis szigetet véltem felfedezni. Gondoltam, közelebb sétálok, hogy jobb képeket készíthessek. Néhány száz métert gyalogoltam a víz irányába, kattintottam párat, majd visszaindultam a holmimhoz.

Ekkor ért a döbbenet: a cipőm eltűnt.

A táskám és az értékeim érintetlenül ott voltak az árnyékban. Fel-alá járkáltam, kerestem, de a cipőmnek nyoma sem volt.

Először a közelben pihenő családra gyanakodtam, de ez teljesen ésszerűtlen lett volna. Miért vinné el valaki a használt cipőmet, miközben a táskám tíz méterre ott hever?

Ekkor egy hullám beterítette a bokámat, és hirtelen megértettem: a víz vitte el.

Reggel még apály volt, ezért sokan bent merészkedtek a vízben. Azóta viszont legalább három óra eltelt – pont az apály és dagály közötti ciklus fele. A víz szintje észrevétlenül, de folyamatosan emelkedett.

Ezért voltak olyan aktívak a vízimentők is.

Naivan a tengert bámultam, hátha visszadobja a hullám a cipőmet. A sárga cipőbetétemet valóban partra sodorta a víz, de a fehér cipőt lehetetlen volt kiszúrni a hatalmas hullámok között.

A víz egyre közelebb ért a sziklafalhoz, ahol álltam. A legtöbb fürdőző már elment, a vízimentők sípoltak az utolsóknak is.

Nem akartam feladni.

Addig maradtam, amíg a hullámok már a térdemig értek, és a cuccaimat a magasba kellett emelnem, hogy szárazak maradjanak.

Ekkor döntöttem el, hogy ennyi volt. Elfogadtam, hogy elveszett a cipőm, és inkább hálás voltam azért, hogy a táskámat távolabb tettem. Ha azt vitte volna el a víz, pénz, útlevél és kamera nélkül maradok.

A terv egyszerű volt: veszek egy papucsot.

Nagy forróság volt, és a homokos tengerparton lehetetlen volt végigsétálni, mert a hullámok teljesen elérték a sziklafalat. A másik opció a térköves, aszfaltos út volt, ami mezítláb baromira égetett.

Csak ez az egy lehetőség maradt.

Néhány lépés után konkrétan égette a talpam, ezért az út menti fűre ugráltam át. Így haladtam előre, mígnem pár száz méterrel arrébb találtam egy árust, aki papucsot is árult.

Azonnal vettem egy párat, és megkönnyebbülve sóhajtottam fel.

Zuhanyzót kerestem a parton, de nem találtam, így visszamentem a hostelbe, ahol reggel kijelentkeztem. Nem voltam biztos benne, hogy hivatalosan megengedett-e, de reméltem, hogy nem lesz gond. Nem találtam senkit a recepción, így gyorsan lezuhanyoztam.

Fürdés után sietve indultam volna, amikor rájöttem, hogy nincs meg a telefonom.

Tudtam, hogy a hostelbe érkezéskor még a kezemben volt. A zuhanyzótól a lobbyig mindent átkutattam. Pánik tört rám.

Egy nap alatt a cipőm után most a telefonomat is elveszítem?

Egy srác észrevette, hogy kétségbeesetten keresek valamit. Megkértem, hogy hívjon fel. Sajnos a telefonom némítva volt, így nem hallottam csörögni.

Aztán végül az egyik fotel párnája alatt megtaláltam.

Akkor ugrott be, hogy ott pakoltam ki zuhanyzás előtt.

Óriási megkönnyebbülés volt.

Még volt néhány órám, mielőtt visszaindultam volna az önkénteshelyre. Úgy döntöttem, itt az idő, hogy végre kapcsolatba kerüljek a helyi bitcoinos közösséggel.

A hostelhez vezető úton volt egy „Bitcoin Hardware” nevű bolt, ahol pénztárcáktól kezdve bányagépekig mindenféle kriptós eszközt árultak. Zárva volt, de előtte ült egy srác.

Kiderült, hogy nem ott dolgozik, hanem jó barátja a tulajnak. Norvég, Bitcoin-maximalista, egy éve költözött ide, földet vett és gazdálkodni kezdett.

Inspiráló volt hallgatni.

Nem sokkal később megérkezett a bolt tulajdonosa, egy göndör hajú afro srác.

Bementem, bemutatkoztam. Nem akartam vásárolni, csak körülnézni.

Volt ott BTC ATM, blokkszámláló és rengeteg könyv.

Egy francia páros is betért, alapvető kérdésekkel bombázták a tulajt. Jó érzés volt hallgatni, ahogy magyaráz, miközben én már értettem a működés alapjait.

Kint egy helyi srác, Marvin csatlakozott hozzánk. A saját tárcájáról kérdezett, és mivel a tulaj épp elfoglalt volt, én segítettem neki.

Elmagyaráztam a self-custody fontosságát, főleg nagyobb összeg esetén.

Később felajánlotta, hogy elvisz San Salvadorba, mivel ő is oda tart. Ez hatalmas segítség volt – legalább két buszt megspóroltam.

Az öreg terepjárójával szeltük az utakat, közben pedig beszélgettünk. Elmesélte, hogy méhészkedik a part közelében, de a fővárosban él.

Beszélgettünk a Bukele-kormányról is. Kritikus volt, hasonlóan Ranulfóhoz. Mesélt korrupcióról, autokratikus intézkedésekről, és arról, hogyan sikerült rövid idő alatt rendet teremteni az országban – ellentmondásos módszerekkel.

A fővárosba érve egészen a buszpályaudvarig vitt. Hálás voltam neki.

A nap, amely cipő- és majdnem telefonvesztéssel indult, végül bitcoinos kapcsolódásokkal és szerencsés fordulatokkal zárult.

Hazafelé, a Tablón megállónál átszállva feltűnt egy nagy hátizsákos, fiatal külföldi lány a buszon. Ruben említette, hogy várható egy új német önkéntes.

Amikor Dulce Nombre de María településen mindketten leszálltunk, megszólítottam.

Igazam volt.

Karinának hívták, húszéves német lány volt, aki gap yeart tartott. Korábban Guatemalában önkénteskedett, és három hetet tervezett a Bambúban.

Ráadásul ő is folyékonyan beszélt spanyolul, így gyakorlatilag három nyelven tudtunk kommunikálni – akárcsak Hagennel.